takács

Az örökség tárgyi emlékei

Az Árpád-kori és a megelőző századok magyarsága mind formaművészetében, mind technikai és technológiai kultúrájában – gondoljunk csak a visszacsapó íjakra –, mind letisztult és leegyszerűsített ornamentális eszközeiben egy hosszú évszázadok, vagy akár évezredek alatt kialakult, semmi mással össze nem téveszthető tárgyi-vizuális rendszert hozott létre. Egy olyan rendszert, amely nyilvánvaló módon összefüggött e kultúra szellemi és lelki felépítményével is.

Ami e szempontból a leginkább mellbevágó, az az, hogy e kultúra a feltárt sírok alapján, melyekről a legmerészebb kutató is azt állítja, hogy nem érik el a Kárpát-medencei sírok egy százalékát, sokkal dinamikusabb, változatosabb, ugyanakkor ha úgy tetszik, iparszerűbb, racionálisabb volt, mint azt sokan feltételezik. A feltárt leleteket figyelmesen szemlélve a kutató egyszer csak rádöbben arra, hogy egy a mai technikai-technológiai szinthez mérhető kultúra termékeit látja, melyek láttán bizony nehéz elképzelni azt a nemez jurtában kuksoló, kifőzött lókoponyák alatt dobszóra gerjedő sámánok rikoltozását hallgató, kumiszt vedelő, kaftános, varkocsos vándor-vadász népet, amelyik eközben egy magasan fejlett városi kultúra termékeit állítja elő. Mivel e tárgyak ezrével és ezrével bukkannak elő a feltárt sírokból, alighanem az jár el helyesen, aki e tárgyak fejlettségéből következtet az ezeket előállító nép életvitelére, s nem az, aki a maga rögeszmés nosztalgiáját vetíti rá az ennek konokul ellenálló tényekre és bizonyítékokra.
Priszkosz rétor, a bizánci udvar titkos megbízásával a hunok birodalmába érkező követe meglehetős biztonsággal támasztja alá szavainkat. Naplójából egy intelligens, a szó mai értelmében modern és sokszínű kultúrára ismerünk: „...Ismét eljött követként a szkíta Edika (Attila király tanácsosa – B.A.), aki a háborúban (446-447. – B.A.) kiváló szerepet játszott, és vele a római eredetű Oresztész, aki a Száva folyó mellett a magyarok földjén lakott...” – kezdi elbeszélését a görög követ, s e töredékes mondatból máris két kulcsfontosságú információhoz jutunk. Az egyik az, hogy a kortársak Attilát királynak, jelesül a szkíták királyának tekintették, a másik pedig az, hogy Attila király felettébb nagy uralkodó volt, hiszen római származású tanácsosa, Oresztész maga is igen előkelő ember kellett legyen, mert fia, Romulus Augustus lett később az utolsó nyugat-római császár.
Attila királyról így ír Priszkosz: „Egyszerű volt a ruhája is, csupán csak tisztaságban volt különb a többiekénél, sem az oldalán levő kard, sem barbár csizmájának szíjcsatjai, sem lovának zablája nem volt olyan, mint a többi szkítáé: arannyal, drágakővel, vagy bármi más drágasággal ékes...”
Nos, ami a szkítákat és utódaikat, a magyarokat illeti, tagadhatatlanul szerették a drágaságokat, előszeretettel és gazdagon díszítették öltözetüket, s e jó szokásukat a XX. század elejéig egyre fogyó mértékben, de megtartották. Ezt az Árpád-kori sírok cáfolhatatlanul bizonyítják.
A bécsi Kunsthistorisches Museumban, a Schatzkammerben őrzik Attila király kardját, amelyet egyesek Nagy Károlynak tulajdonítanak, ámbár a kard formája, jellegzetesen indás díszítései félreérthetetlenül utalnak Kárpát-medencei eredetére, s nem mellékesen szoros rokonságot, sőt szinte egybevágóságot mutatnak még a tizedik századi sírleletek hasonló tárgyi emlékeivel is.
A szablya enyhén ívelt, aranyozott motívumokkal díszített pengéje 75,8 centiméter hosszú, lapján két oldalt vércsatorna fut, a markolat jellegzetesen előre görbül az él felé, keresztvasa, amit arannyal burkoltak, az Árpád-kori kardok keresztvasára hasonlít, pontosabban emezek hasonlítanak erre, de ami a leginkább meglepő, ami mindmáig elkerülte a fegyverekhez csak kevéssé értő régészek és történészek figyelmét, hogy a kard kialakítása, formája, egyharmad hossznyi fokéle egészen a XX. század elejéig jellemzi majd a szablyákat egész Európában, ami azért érdekes, mert a legtöbb kutató szerint e fegyvereket, melyeket igen gazdagon találni az Árpád-kori sírokban is, úgymond elsöpörte a kétkezes, egyenes, kétélű pallosok kora.

A valóság azonban ezzel szemben az, hogy bár a középkorban és még a késő középkorban is divatja volt a primitívebb kétkezes pallosoknak, ezt a tényt sokkal inkább egyfajta technológiai visszaesésnek, mint fejlődésnek kell tekintenünk, amit semmi sem bizonyít jobban, mint az, hogy az ívelt szablya még ezer évig egyeduralkodó volt, s uralmának csak a gyorstüzelő lőfegyverek vetettek véget, ellentétben a kétkezes pallosokkal, amelyek igen hamar eltűntek a harcterekről, mivel nehézkesnek és ügyetlennek bizonyultak. E kardok sok más tárgy mellett ilyenformán egy olyan magas szintű technikai és technológiai kultúráról tesznek tanúbizonyságot, amelyet a hálátlan utókor nem becsül eléggé.
Az Árpád fejedelem vezette magyarok bejövetelének 1100 éves évfordulójára 1996-ban impozáns kiállítás nyílt meg a Magyar Nemzeti Múzeumban „A honfoglaló magyarság” címmel abból a gigantikus leletanyagból, amelyet a múzeum őriz, s amelynek így is csak töredéke került vitrinbe. A kiállítás anyagát a szervezők szakszerű, 450 oldalas színes katalógusban rögzítették a kérdés iránt érdeklődők legnagyobb örömére.

A kiállítás a figyelmes szemlélőt sok egyéb mellett két dologgal is meglephette. Az egyik a kéttucatnyi nyakban viselt kereszt volt, ami arra utalt, hogy már a tizedik századi magyarság körében is igen elterjedt kellett legyen a kereszténység, ha ilyen nagy számban kerültek elő, vagyis az úgynevezett tűzzel-vassal történő szentistváni térítés erősen megkérdőjelezhető, hiszen aligha kell erővel téríteni egy kereszténységét már talán több száz éve nyíltan vállaló és gyakorló népet, amelynek tagjai ráadásul már ekkor istennőként tisztelték Máriát, amint ezt egyes keresztábrázolások mutatják, ugyanis előkerültek olyan ereklyetartók, amelyek egyik oldalán a vízszintesen kitárt karú Jézus, másik oldalán pedig a karjait áldón magasba emelő Mária látható.
Feltételezhető azonban az is – s ebben az esetben a térítés, pontosabban az áttérítés szó használata indokolt lehetett –, hogy a magyarság valójában egy proto-keresztény Apa-Anya-Gyermek vallást tisztelt, ahol az Anya és a Gyermek egyenrangú volt az Apával, ami a Nagyboldogasszony kultuszban máig fennmaradt. E vélekedés hangoztatói, élükön például a már elhunyt Endrey Antallal, azt mondják, a térítési folyamat, vagyis az úgynevezett inkulturáció során az újabb vallás úgy olvasztotta magába az előző vallás istenképleteit, amint az az antik világban is történt, és így lett például a Magyarok Védasszonyából Mária, az Öregistenből Atyaisten és a népmesékben tovább lappangó Fehérlófiából, az Fiúistenből Jézus. És ez a magyarázata annak, mondják e nézet hívei, hogy az állítólagos pogányságnak a nemzeti emlékezetben nem maradt fenn semmi nyoma, ellentétben a köröttünk élő népekétől.
Azért nem maradt nyom, mert az isteni értékek változatlanok maradtak, csupán a nevük változott. Azért nincsenek emlékeink pogány istenekről, mert nem is voltak. Ahogy Ozirisz áttételeken át előbb Zeusszá, majd Apollónná válik, úgy lesz például a Nagyboldogasszonyból Szűz Mária. Vagyis a magyarság ősi vallása, amit sokan ezért szkíta kereszténységnek is neveznek, sokkal inkább közelíthető az Ozirisz-Ízisz-Hórusz képlethez, mint az Ószövetség gyűlölködő, féltékeny Istenéhez, aki ha a földre érkezik, orvul, az éj leple alatt támad, és elmenekül, mielőtt eljön a hajnal, ahogy ezt a Biblia könyörtelen őszinteséggel rögzíti Jákob történetében, midőn elmeséli, miként viaskodott éjszaka egy titokzatos „férfiúval”,aki csak csellel tudta legyőzni őt, de Jákob még ekkor, a földön fekve sem engedte el a lábát, hanem mikor e lény könyörgőre fogta a dolgot, mert közelgett már a hajnal, Jákob azt a feltételt támasztotta, hogy előbb áldja meg őt, amit a „férfiú” sietve meg is tett, elnevezvén Jákobot Izraelnek, mert mint kijelentette elismerőleg: „küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.” Hogy ne legyen félreértés, cserébe Jákob a helyet Penuelnek nevezi el, ami annyit tesz: „láttam az Istent színről színre...”
Hát ez a rejtélyes „férfiú” bizony tényleg messze van Jézustól és a magyarok szeretett Fehérlófiától, így a szentistváni térítés felettébb ellentmondásosan mehetett végbe, mert miközben rákényszerítették a magyarságra a tőle idegen, a nőket például megvető és megkülönböztető zsidó-kereszténységet, aközben ugyanez kénytelen volt átvenni a nőtisztelet egy változatát, az anyakultuszt, és Máriát kvázi istennői rangba emelni. Ezt az ellentmondást tükrözi a nyelvünk is: a férfire vonatkozó „ember” kifejezés, illetve a nőkre becsmérlően alkalmazott „némber” (a. m. „nem ember”), illetve „asszonyi állat” a sötét középkori Európa gondolkodásának beszivárgását tükrözi. Ezzel szemben a magyar nyelv nem ismeri el a nemek nyelvtani megkülönböztetését, vagyis a magyarság eredendően tökéletesen egyenértékűnek tekintette a férfit és a nőt, mi több, az emberpárt éppen olyan bonthatatlan egységnek tekintette és tekinti mindmáig, mint a páros testrészeket, amit a „félszemű, félkezű, félfülű”, illetve a „feleség” szó mutat. E logikát követve értjük meg „egészség” szavunkat is, ami tehát azt jelzi, hogy semmi sem hiányzik, hiszen a betegség úgy is értelmezhető, hogy valami hiányzik vagy hibádzik a szervezet, vagyis az egész(ség) harmonikus működéséből.

Történelmi tény, hogy a Mária kultusz – ami a különböző korokban talán Ízisz (Istár, Innana, Bau) kultusz is volt – a magyaroktól áramlik szét a keresztény Európába. Ennek közvetett bizonyítékai azon különös keresztek, ahol nem csak egy férfi alak, Jézus, de egy női alak, Mária is látható, feltehetően azért, mert ekkor még a kereszt nem a kivégzőeszközt, hanem minden valószínűség szerint az isteni rangot, nyilván a Napot jelképezi.
Ez a feltételezés tagadhatatlanul messzire vezet, s ma még sok fölös indulattal terhelt vitát gerjeszthet, ezért inkább a kiállítás egy másik meglepő tapasztalatára célszerű koncentrálnunk. Ez legalább annyira meghökkentő, s legalább annyira szemben áll az akadémikus felfogással, mint az előbbi tétel. A kiállítás számtalan fémeszköze, ékszere és egyéb tárgyi emléke a huszadik századihoz mérhető technológiai fejlettségről tesz bizonyságot, gondoljunk csak azokra az ezüst övcsatokra, amelyek finom struktúrája tökéletesen egyenértékű egy ma készült csatéval, s messze meghaladja a kortárs Európa technológiai fejlettségét. Ennél is meglepőbb azonban e tárgyi eszközök díszítésrendszere, amelynek elvonatkoztatott és letisztult motívumvilága, mással össze nem téveszthető és szinte dekódolhatatlan jelképrendszere, annak pragmatikus alkalmazása ugyancsak a huszadik századéval, annak korai szakaszával, a képzőművészeti absztrakt, sőt akár a sokkal későbbi pop art vizuális felfedezéseivel vethető össze.
A mítikus növény-állatok, a végtelenített csomók, amelyekből majd a zsinóros díszítés motívumvilága alakul ki, a palmettás szerkezetek, amelyek a tarsolylemezeken láthatók, a bagolyszem ábrázolások, az organikus svasztika-korongok, a háromszögek, négyszögek, koncentrikus körök és formák, sólyom, oroszlán, griff és más állatok leegyszerűsített képe, a raszterek, indák, fonatok rendszere olyan magasan fejlett és ugyanakkor szinte a mai formatervezéshez hasonlóan modern felfogású vizuális kultúráról, sőt művészetről tanúskodik, amelyik a kor technológiai fejlettsége ismeretében még inkább elgondolkodtató.
Végezetül ezért három kérdést emeljünk ki a lehetséges számtalanul sokból.

– Hány ezer év alatt jöhet létre egy ilyen meglepően fejlett formaművészet, ha a huszadik századi európai iparművészethez legalább kétezer év kellett?

– Hogyan és miért egyszerűsödött le a magyaroknál a magas színvonalú formaképzés az úgynevezett népművészet amatőrizmusára?

– Miért van az, hogy erről a magas kultúráról szinte semmit sem tud a ma embere?

Az utóbbi kérdés a legfájdalmasabb. Az Árpád-kori jellegzetes motívumok némelyike szerencsére újraéledni látszik néhány jó szándékú és lelkes embernek köszönhetően. De az a markáns ábrázolás-világ, ami a magyar díszítőművészet elidegeníthetetlen sajátja volt az úgynevezett honfoglalások korában még, további felfedezésekre vár.

Takács Mária Zsuzsánna is ezt teszi, amikor a ma divatos viseleteket, inget, zakót, mellényt, trikót, blúzt, szoknyát, nadrágot e motívumokkal díszíti, azokat beléjük komponálja Így lesz minden általa tervezett ruhából a szó nemes értelmében korszerűen magyar, mert akkor is az volt, midőn e díszítő tárgyakat elődeink minden bizonnyal a díszítési formához és technológiához mérhetően intelligensen szövött, szabott és varrt ruhadarabokon viselték.

Bencsik András

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10